2017. május 25., csütörtök

10. fejezet


Sziasztok!

Tegnap még az időjárás is ellenem volt, és nem tudtam a nagy vihar közepette internet közelébe jutni, VISZONT tegyük fel, hogy csak pár órát késtem! :D
A részhez csak annyi megjegyzésem van, hogy az itt történtek majd még egy bizonyos pillanatban fel lesznek még emlegetve...


Jó olvasást! Viki. 




Soha nem mertem volna gondolni, hogy egy bevásárlóközpont közepén fogok Marco Reussal találkozni, akivel majd egy csirkén fogok vitatkozni. Talán mégsem kellett volna vele leállnom civakodni, talán egyszerűen csak elnézést kérve odébb kellett volna állnom. Viszont akkor mindez nem történt volna meg, nem hozott volna haza, nem ismerkedtünk volna az autójában, s nem lenne meg a telefonszáma. Mindenesetre, az is lehet, hogy ez volt életem legmeghatározóbb és legjobb döntése!




Amióta itt vagyok Dortmundban, még egyszer sem ébredtem ilyen izgatottan. Két perccel az ébresztőm csörgése előtt pattantam ki az ágyból. Nem tudom más, hogy van vele, de én azok közé tartozok, akik képtelenek aludni egy fontos nap előtt. Sőt, már az előző estén is azon jár az agyam, vajon miként fog alakulni a várt nap.
A fürdőszobában beálltam a zuhany alá, a langyos víz pedig csak még jobban felfrissített. Általában az esti zuhanyok híve vagyok, viszont most nagyon üdének akartam tűnni - fontos az első benyomás. Miután megszárítkoztam, visszamentem a szobámba, ahol magamra kaptam a már tegnap, hosszas gondolkodás után, kiválasztott fekete nadrágomat és a babarózsaszín blúzomat, amit nemrég szereztem be a közeli butikból. Furcsa, de elég volt két hét, hogy legalább a környéket megismerjem. Két háztömbnyire van egy pékség, ahol finom kalácsok és sütemények vannak. Az utca végén pedig van egy kisebb ruhás üzlet, ami - az ott dolgozó kedves lány elmondása szerint - még csak nemrég nyílt. Igazán szép ruhadarabok találhatóak itt, minőségiek, és nem kérnek értük vagyonokat. Biztos, hogy amint a ruhatáram felfrissítéséhez jutok, innen fogom beszerezni a szükséges darabokat. A kis felfedezésem tetőpontja volt, amikor rátaláltam egy úgymond sétálóösvényre. Végigmentem az egész úton, ami igazán szép tisztáshoz vezetett. Gondolom, a helyiek ide járhatnak pihenni, mivel sokan pokrócokon ülve élvezték a nap még melengető sugarait, hallgatták a madarak csiripelését és a sikongató kisgyerekeket. 
Gondolataimból kiszakadva mentem vissza a fürdőbe, kezdeni akartam valamit a hajammal. A mosdó mellett lévő szekrény alsó polcáról előszedtem a hajsütővasamat, s a már amúgy is hullámos hajamból, szebb loknikat formáltam. Mivel középhosszú, vékony szálú és közepes sűrűségű hajam van, nem tartott sok időmben a rakoncátlan fürtöket helyrepofozni. Végzetül magamra fújtam a kedvenc parfümömet, s a konyhában elkezdtem kávét készíteni, amire amióta ideköltöztem rendesen rászoktam. Amikor jöttem Lisaval lakást nézni, nemhiába voltam odáig meg vissza ettől a kis konyhától. Tökéletesen elférek főzés közben, mindennek megvan a helye, nincs káosz, sőt még a mosogatás is könnyebben megy. Nem csoda, hisz a különleges asztaltól kezdve, amibe amúgy első látásra beleszerettem, a fehér és bordó színű konyhapulton keresztül, egészen az ablakban lévő nemrég beszerezett két kis cserépben lévő orchideáig minden annyira otthonos volt. Ezt az érzést csak még jobban fokozta a kezemben lévő már félig kihűlt fekete ital is. A szemben lévő falon lógó órára pillantottam, majd elkezdtem szedelőzködni. A rögtönzött városnézős, jobban mondva környéknézős, napjaimnak köszönhetően sikerült rábukkannom az edzőközpontra, ami igazából nem volt annyira nehéz feladat. Mivel szinte mindenhol a Borussia Dortmund van kiplakátozva, bármely üzletbe is sétálsz itt be, garantáltan találni fogsz valami bvb dolgot. Legyen az egy toll, bögre, sál, mez vagy csak egy aláírásos papír rajta a kedvenced képével.
Időközben sikerült jobban összebarátkoznom a lifttel, már kevésbe érzem magam veszélyeztetve, és csak egy egészen kicsit parázok attól, hogy bármikor beragadhatok két emelet közt. Még leértem a földszintre, ellenőriztem, hogy mindent biztosan be-e tettem.
Teljes nyugalomba szálltam be a kocsimba, elfordítottam a kulcsot, bekapcsoltam a zenelejátszót és már indultam is. Mikor csak a kedvenc Greenday dalaimat találtam a beépített lejátszóba rájöttem, hogy nagyon rég használtam a kocsimat hosszabb úton. A fekete szépséget a bűvös tizennyolcadik születésnapomra kaptam a bátyámtól, amit csak hosszas veszekedések után engedtem meg neki. Én szerettem volna megvenni az első saját autómat, de csak sikerül Thomasnak elérnie, amit akart. Ez is egy a sok közös tulajdonságainkból, ami közös bennünk. Akkoriban ismét gyűjtögetni kezdtem a pénzem egy másik kocsira, de a négy év alatt összegyűlt összeget nyugodt szívvel költöttem az új életemre. Amúgy is minden tökéletes ezen az autón, még csak karcolás sincs rajta, sőt szerelőnél is csak egyszer volt.
Alig ment egy perce a Boluver of broken dreams, már ki is kapcsoltam a készüléket. Egy inspiráló zenére vágytam, nem olyanra, ami az összetört lelkeket dédelgeti. Az utam hátralevő részét csendben töltöttem, amely nyugtatóként hatott rám, így már magabiztosan és félelemmentesen kanyarodtam rá az Oesterstraßera, majd onnan a Heißlingswegre. Itt nagyon kellett figyelnem, ugyanis ha egy utcával lejjebb fordulok, akkor a Saint-Barbara-Alleen kötök ki, ami a dortmundi golf pályához vezet. Nekem pedig a Borussia Dortmund edzőközpontjánál volt jelenésem. Szerencsére tegnap alaposan átböngésztem a környéket a jó kis Google Earth alkalmazással, ennek köszönhetően még egy menő parkolóhelyet is sikerült választanom. Bezártam a kocsit, majd a bejárathoz mentem.
Közben szemügyre vettem az épületet, ami kívülről fekete-sárga színt kapott egy bvb-s logóval ellátva, valamint a kerítésen meg egy "BVB - Evonik Fußballschule" feliratú tábla is helyet kapott. Beléptem az épületbe, és az első dolog, amivel találkoztam, az egy nagy méhecske volt. A csapat kabalájának az életnagyságú kartonmása állt előttem a kezében tartva egy nagy táblát, amire az eligazodáshoz szükséges információk voltak írva. Az irodák felirat mellé egy nyíl volt rajzolva, ami előre mutatott. Követtem az irányát, ami a recepciós pultra mutatott, ahol egy agyonvakolt szőke hajú lány írt valamit. Egy biztos, hogy nem ő az a személy, akit én keresek, de ha már a mindentudó kis méhecske rámutat, egy próbát megér.
- Szép jó napot! Miben segíthetek? - köszönt rám mielőtt még odaértem volna. Azonnal érezni lehetett a hangján, hogy ezt a betanult szöveget naponta körülbelül százszor el kell ismételnie.
- Jó napot, az igazgatói irodát keresem - közöltem hasonlóan unalmas hangon.
- Van időpontja? - húzta fel a szemöldökét. Vagy azért, mert meglepődött, hogy nem a focistákat akarom edzés közben nézni és csorgatni utánuk a nyálam, vagy ez is csupán egy betanult reakció.
- Igen - nem volt kedvem vele csevegni. - Tehát merre találom? - most én vontam fel kérdőn a szemöldököm, majd a kérésére megadtam a nevemet.
- Menjen a második emeletre, majd a harmadik ajtó balra - tud ez a csaj a berögzült szövegen kívül mást is mondani?
Nem foglalkoztam a magolós lánnyal, akin ténylegesen több volt a festék, mint az új lakásomban, s apró biccentés után mentem az emeletre. A folyosó falai sárgára voltak festve, amire pár méterekként a Borussia Dortmund logója volt festve, valamint az "Echte Liebe." címszó.
Amint felértem, megálltam a harmadik ajtó előtt, amin Gerd Braun neve volt. Mielőtt bekopogtam volna, megigazítottam a hosszú ujjú rózsaszín blúzomat, néhány göndör tincsemet hátraigazítottam, köhintettem és vettem egy mély levegőt. Talán utoljára a záróvizsgámon izgultam ennyire.
- Igen? - jött bentről egy hang, miután kettőt kopogtam. Benyitottam a szobába, a középen lévő íróasztal mögött pedig egy hatvanas éveiben járható férfi ült. - Á, maga az? Üljön csak le.
- Jó napot kívánok! Simona Müller - nyújtottam felé a kezem illedelmesem, mielőtt még helyet foglaltam volna az asztal előtt lévő sötétbarna fotelek egyikében.
- Gerd Braun - rázott velem kezet. - Nos, bizonyára olvasta az e-mailt, ha itt van, de azért személyesen is szeretném tájékoztatni, hogy megkapta az állást - nézett rám pár hosszú és kínosan csendes perc után. Még keresgélt néhány papírt, addig szemügyre vettem az irodát. Nagy könyvespolcok, sok irattartó, kanapé, kis asztal virággal, teljesen átlagosan volt berendezve. Nem találtam félelmetesnek, még Braunt sem, pedig hát nem a főnöktől, a BOSS-tól kellene mindenkinek tartani?! - A kiváló eredményeivel is meg vagyunk elégedve, illetve a volt egyeteme is jó véleménnyel volt magáról, meg persze az egyik volt focistánk is nagyon dicsérte, így nem volt kérdés, hogy magát választjuk - hadarta gyorsan. - Írjon alá néhány papírt, a többiről majd Dr. Schindler tájékoztatja - tolt elém vagy öt papírt. Elővigyázatosságból - bár nem tudom mitől kellett volna itt félnem - átfutottam a szerződéseket, majd mindegyik végén aláírtam. - Nagyszerű! Ezzel meg is volnánk - csapta össze a kezét. - Most pedig nyugodtan menjen le Schindler úrhoz.
- Merre.. - amióta beléptem az irodába, most szólaltam meg másodszor. Eddig csak bólogattam, és mint egy néma, ültem a kényelmes székben. A korához képest igazán jól tartotta magát a sportigazgató.
- Az öltözők mellett balra - vágott a szavamba. Biztosan jól tudta mit fogok tőle kérdezni.
- És azt hol ... - kezdett kicsit idegesíteni, hogy mindig a szavamba vágott a főnök.
- A földszinten, a...Várjon, magával tartok. Úgy is beszédem van Schindlerrel - felállt a székből, majd az ajtó felé mutatva, kitessékelt az irodából.
A lépcsők felé mentünk, ahonnan negyed órája még elveszettül és nagyon idegesen számoltam az ajtókat. Leértünk a folyosóra, s egy újabb kanyart véve már meg is érkeztünk az orvosi rendelőhöz. Az ajtón lévő kis névjegykártya tartóba csúsztatott sárga lapon Dr. Franz Schindler neve állt. Braun hozzákoppintotta a kézfejét az ajtóhoz, utána minő egyszerűséggel berontott. Mondhatni mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, ami ott fogadott.
- Ó, szervusz, Marco! - köszönt a fal melletti fehér ágyon fekvő focistának. A félig felhúzott nadrágban pózoló srác megdöbbenve bámult rám, és én is ilyen fejjel nézhettem őt. Azt sem tudtam mit csináljak. Amikor két héttel ezelőtt találkoztunk, nem gondoltam volna, hogy majd pont az első napomon már találkozni fogok vele.
- Már itt is vagyok - jött be a szobába egy magas, barna hajú, ötvenes éveiben járó férfi. - Á, sziasztok! - rázott kezet a még mindig Reus mellett álló férfival, azután kérdőn bökött felém.
- Ő itt az új orvos gyakornok - erre a kijelentésre Marco talán az eddiginél is döbbentebb fejet vágott, én pedig még kínosabban éreztem magam.
- Szervusz, Dr. Franz Schindler - nyújtotta felém a kezét.
- Simona Müller - mutatkoztam be én is.
- Na, magatokra is hagylak. Franz, majd ha végeztél gyere az irodámba - utasította az éppen valamit keresgélő orvost, aki csak egy bólintással válaszolt.
Amint hárman maradtunk a szobába, ismét kínos csend telepedett ránk. Nincs is annál kínosabb, mikor olyasvalakivel kell egy szobában lenned, akinek egyszerűen nem tudsz mit mondani, mert vagy nem ismered őt annyira, hogy csevegni tudjatok mindenféléről, vagy csupán semmilyen közös témátok sincs. Vagyis, de, mikor egy olyan személlyel vagy egybezárva, akinek úgymond hazudtál! Oké, csak egy lényeges dolgot nem mondtam el neki, viszont ez semmin nem változtat, attól még bűntudatom van. Tényleg jobb lett volna, ha már az autóba felvilágosítom, ugyanakkor olyan jól elbeszélgettünk, kicsit megismertem. Nem akartam mindent elrontatni ezzel, így is elég mély volt a "Thomas Müller a bátyám." dolog.
- Simona, ugye? - kérdezte Dr. Schindler, miután sikerült megtalálnia a keresett lapokat. - Remek! Ebben a mappában benne van minden, amit tudnia kell - nyomott a kezemben egy fekete irattartót, majd kivett az asztal mögött lévő zárható vitrinből egy krémet, utána pedig elvett egy széket az ablak előtt helyet kapó asztal mellől. - Megtalálja benne az összes játékosunk orvosi papírjait, eddigi sérüléseiket, mire kell ügyelnünk néhányuknál, illetve a jelenlegi sérültjeinkről külön rész van kijelölve. Most az a legfontosabb, hogy őket játékképessé tegyük. Igaz? - nézett a világos barna hajú focistára, akinek épp a combját kezdte masszirozni.
- Aha - mondta unottan, s végre elszakította rólam a tekintetét.
- A papírok közt talál egy beosztást is. Az a munkaideje - magyarázta. Itt mindenki ennyire lényegre törő? Senki sem akarná először megmutatni mi hol van? Egy körbevezetés rám férne. De úgy látszik a Dormundnál nem szokás segítőkészen bánni az újoncokkal. Ugyan, mit számít az, ha nem még a wc-re sem tudnak kimenni? Csak tudják, hogy mi a dolguk, és csinálják azt, amit kell. - Holnap már kezdhet is - közölte egyszerűen. - Gondolom már nem kislány, meg tudja oldani, ha valamivel gondja van, igaz?
- Persze - köszörültem meg a torkom, és próbáltam a lehető legtöbb magabiztosságot belevinni a hangomba. Néhány dolgot még tudatott velem Dr. Schindler, majd kedvesen közölte, hogy reggel ne késsek. Ügyeltem rá, hogy egy pillantást sem vessek a még mindig heverő focistára, így amikor már nem volt mit megbeszélni, rohantam is ki.
Hát ennél kínosabb már nem is lehetett volna. Szegény mégis mit gondolhatott, mikor meglátott? Biztosan totál hülyének, és egy kis hazudós libának gondolt. Vagy lehet, hogy nem is tudja ki vagyok, s csupán csak azért vágott olyan döbbent képet, mert a nagyfőnök is beállított a rendelőbe.
Mély levegőt véve azon voltam, hogy minél előbb kitaláljak az épületből. A lépcsők felé mentem, mivel le kellett jutnom az első emeletről a földszintre. Megkönnyebbültem, mikor megláttam a szőke recepcióst, aki még egy élő szobort is meghazudtoló pontossággal állt ugyan abban a pozícióban, mint félórával ezelőtt. Ahogy elhaladtam mellette, küldtem felé egy biccentést, elvégre fontos a jó modor, pláne egy új munkahelyen.
Kiérve felfrissített a szeptemberi kicsit hűvös levegő, s a parkolóban lévő kocsikat kerülgetve mentem az autóm felé.
- Csirkés lány? - jött mögülem egy hang, még mielőtt beszálltam volna a kocsiba. Nem akartam megfordulni, mivel sejtettem kivel fogom szembe találni magam.

- Cukros bácsi? - vágtam vissza vigyorogva.

2017. május 9., kedd

9. fejezet

Sziasztok!

Itt is lenne az új rész, amit szintén nagyon szerettem írni, szóval nem is húzom tovább az időt. 
Még annyit, hogy jövőhéten már pontos időben fog érkezni az új rész, úgyhogy remélem itt lesztek szerdán! ;) 
Illetve köszönöm a pipákat, kommenteket! *-* Bátran írjátok le a véleményeteket továbbra is. :)

Jó olvasást! Viki. 






- Mégis minek neked taxi? - húzta fel a szemöldökét.
- Mondjuk hazajutni? - kérdeztem vissza. Nem tudom mit gondolhatott, mégis minek kérnék tőle taxi számot?! Elővette a telefonját, s gyanús vigyor kíséretében diktálni kezdte a számot. Illedelmesen megköszöntem a segítséget, s már tárcsáztam. Amint egyet csörrent a fülemnél lévő készülék, megszólalt a kezében tartott telefonja. Első gondolatom az volt, hogy csaknem lehet annyira hülye, hogy a saját telefonszámát adta meg, azonban amikor meghallottam a fülemben a hangját, mégiscsak igazam lett.
- Csakhogy tudjam a számod a vacsora miatt - nevetett.



Nem tudtam erre mégis mit kellett volna reagálnom. Egy fanatikus rajongó biztosan ujjongva kerülte volna meg az áruházat, minimum háromszor, és közben a kedvenc focistájának a nevét kiabálva. Viszont én se egy fanatikus drukker, sőt még csak Reus-imádó sem vagyok, ezért hát küldtem felé egy halvány mosolyt, utána pedig próbáltam a lehető legnormálisabban megfordulni a telerakott bevásárlókocsival. Miközben a bolognai spagetti hozzávalóit szedtem össze, másra sem tudtam gondolni, csakhogy az előbb komolyan azzal a Marco Reussal beszéltem. Sőt mi több, vitatkoztam vele! Akarom mondani, képes voltam a drága idejét rabolni egy nyomorult csibe miatt. Ezt a szörnyűséget biztosan nem fogja egy könnyen elfelejteni. Mégis mit képzelek? Gondolom már holnap nem is fog rám emlékezni.
Minden erőmmel azon voltam, hogy másfelé tereljem a gondolataimat, ezért a drogériás részleghez érve, elkezdtem tanulmányozni a mosóporokat. Komolyan mondom, szinte mindegyik márkánál fel volt tüntetve az “akció” felirat. Ekkor eszembe jutott, amit az egyik tanárom mesélt nekünk, még régebben a gimiben. Elmondása szerint a nagyobb üzletláncok, áruházak szépen átverik az embereket. Amelyik termékük nem fogy - mert mindenki túl drágának találja -, egyszerűen csak odabiggyesztik az akciós feliratot, és már viszik is, mintha ingyen adnák. Pedig lehet, hogy ugyanannyiért kínálják, mint eredetileg vagy valamivel drágábban. Adott egy jó tippet, miszerint, ha nem szeretnél egy ilyen átvert áldozat lenni, egyszerűen csak vedd el, emeld fel az akciós táblát. Meg fogsz lepődni, mivel alatta lesz az eredeti ára. Ha szerencséd van, akkor tényleg kevesebbért ajánlják. Ezen példa szerint emeltem fel a táblát, és bizony szinte ugyanannyiba került eredetileg is, mint kedvezménnyel. Talán pár cent különbség volt a két ár között. Morogva beraktam az egyiket a kosaramba, hiszen a ruháim nem lesznek tiszták és vanília illatúak a tisztavíztől.
A kasszánál lévő hosszú sort is morogva álltam végig. Kezdett nagyon elegem lenni az csorgásból, és a körülöttem lévő sok emberből, akik unott képpel bámultak rám. Erre a pénztáros is rátett egy lapáttal, akiről csak úgy virított, hogy legszívesebben mindenkit egy másik univerzumba küldene.
- Na, jössz? - bökte meg a vállam Reus, miközben épp a parkolóból próbáltam élve kijutni. 
- Dehogy, nem szeretnék meghalni - vágtam rá azonnal. 
- Ha gyalog indulsz el ilyenkor, akkor is meghalhatsz - kontrázott elégedett mosollyal. Jó, mondjuk abban igaza volt, hogy amennyiben szürkületkor indulok el egy körülbelül órás sétára egy ismeretlen városban, bármi megtörténhet. - Gyere, az a fekete az én kocsim - mutatott egy sötét, nagyon menő audira. 
- Nem ülök be a kocsidba - makacsoltam meg magam. - Még jogsid sincs! - jutott hirtelen eszembe. Tisztán emlékszem, minden újságban, hírportálon, szinte mindenhol az ittasan, jogosítvány nélkül vezető dortmundi sztár virított, akit gyorshajtásért nem kis összeggel megbüntettek. 
- Már van jogsim! - húzta ki magát büszkén. 
- Akkor sem megyek veled! - jelentettem ki határozottan, s lecövekeltem a kocsija mellé. Egyáltalán hogy kerültem az autójáig?! 
- Kapsz cukorkát is - erre mindketten hangos nevetésben törtünk ki. Csakis azért döntöttem végül a kényelmes fekete szépség mellett, mert rájöttem, túl nehezek a kezemben lévő szatyrok. 
- Gumicukrot kérek - tudattam vele, miközben becsatoltam a biztonsági övet. Miután megadtam neki a címem, beindította a kocsit, majd nekiindultunk a szokásos ismerkedős köröknek. 
- Amúgy Marco Reus vagyok, ha még nem jöttél rá - kezdte illedelmesen, mire elmosolyodtam. Biztos vagyok benne, hogy tudta, tudom ki is ő. - Téged hogy hívnak? - nem válaszoltam neki rögtön, jól átgondoltam a válaszom. 
- Simona Müller - nyögtem ki végül. Jobbnak láttam, ha tisztalappal kezdjük, hiszen ő is az igazat mondta, így én sem láttam értelmét eltitkolni a kilétemet. 
- Ó, nem rokonod Thomas Müller? - fején találta a szöget. - Tudod, a Bayern München focistája, német válogatott... - magyarázta, mintha nem tudnám, kiről van szó. 
- De, ő a testvérem - szakítottam félbe. Hát igen, nem is vártam más reakciót: kikerekedtek a szemekkel bámult rám egy pillanatig, de döbbent tekintetét visszaszegezte az útra.
- Oh... - látszott rajta, hogy nem tudta mit is mondjon erre. - Öm... ez klassz - kínosan elnevette magát. 
- Ja - értettem vele egyet. Néha legszívesebben megszabadultam volna a Müller vezetéknévtől. Akárhová mentem, egy-két embertől biztosan megkaptam a "Hé, nem rokonod Thomas Müller?" kérdést. 
- És mit keresel itt, Dortmundban? - érdeklődött pár perccel később. 
- Kellett a változás - sóhajtottam. Nem mertem hozzávágni, hogy a csapatod új segédorvosa leszek. Na, akkor igazán szép első benyomást keltettem volna benne. Elég lesz, ha majd két hét múlva megtudja a teljes igazságot. 
- Nem szoktalak meccseken látni - megint felém pillantott, azonban most kicsit sem volt a döbbenet szinte kiülve az arcára, amiért hálás voltam neki.
- Pedig szinte az összes der Klassikeren ott voltam - vigyorogtam, mire egy halvány - az a eszeveszettül aranyos fajta - mosoly jelent meg rajta. 
- Gondolom nem nekünk drukkoltál - jegyezte meg vidáman. Nem kellett válaszolnom, úgy is tudta mit mondtam volna. 
Témát váltottam, így a kedvenc ételéről, filmjéről kezdtem őt faggatni. Megtudtam, hogy pizzából képes bármennyit megenni, imádja a vígjátékokat, kedvence a Másnaposok című film, imádja Justin Biebert, odáig van a Fifa videó játékért, van két testvére, valamint egy aranyos keresztfia, akit mindennél jobban imád. Természetesen ezeket a kérdéseket én is megkaptam, így kénytelen voltam elárulni magamról, hogy az ő Bieber-fan énjével ellentétben, én sokkal inkább a pop, rock zenét részesítem előnyben. Filmek terén a horroron kívül szinte minden jöhet, kedvenc kajámnak szintén a pizza mondható, imádom a gyümölcsöket, ha van egy kis szabadidőm, akkor szívesen olvasok, vagy csak kimegyek a szabadba futni, sétálni. Valamint egy egészen kicsit tudok focizni is, már ha a Neuernek lőtt néhány sikeres büntetőmet annak nevezhetjük. Annyira furcsa volt ilyen közvetlenül vele beszélgetni. Még akkor is, ha csak olyan alapinformációkat osztott meg velem, amit bizonyára minden Dortmund drukker tudott, mégis ezt a kis csevegést egész barátinak éreztem.
Az út, ami nekem két órás sétámba telt, autóval megvolt 21 perc alatt. 
- Köszi a fuvart - mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, megköszöntem az utat.
- Te kértél taxit - nevetett és szinte biztos voltam benne, hogy kacsintott is, azonban a napszemüvege még mindig rajta volt, ezért nem láthattam. Ó, egek, az a mosoly! - Egyébként hol dolgozol? Vagy még nincs munkád? - tényleges érdeklődést vettem ki a hangjából.
- Segédorvos vagyok - feleltem kurtán. 
- Hol? - kérdezett ismét. Eszem ágában sem volt elmondani, hogy elméletileg a Borussia Dortmundnál. 
- A közelben - vágtam rá azonnal. - Mennem kell, szia! 
- Pá! - szólt ki, mielőtt becsuktam volna a járgány ajtaját. 
Igazság szerint szívesen csevegtem volna még vele az audiban ülve, de túl veszélyes kérdést tett fel azzal, hogy a munkám után érdeklődött. Nem akartam ezzel is sokkolni őt, elég volt a bátyám híre neki. Amúgy is meg fogja tudni, akkor meg nem mindegy mikor fog egy kis besúgónak gondolni?  
Amint szembetaláltam magam a lifttel, komolyan elgondolkodtam, hogy most őt választom - azok a fránya szatyrok csak nehezek voltak -, ekkor kinyílt a földszinten lévő lakások közül a jobboldali, ahonnan egy tőlem pár évvel öregebb nő és egy kisfiú lépett ki. 
- Szervusz! - köszönt illedelmesen a szőke nő, majd a félénk kisfiútól is hallottam egy "Hy" félét. - Te vagy az új lakó? 
- Jó napot! Igen, én vagyok - mosolyogtam rájuk kedvesen, közben pedig megnyomtam a lifthívó gombot. 
- Clarisse - nyújtotta a kezét, amit el is fogadtam. 
- Simona - viszonoztam a gesztusát, majd a mögötte lévő fiúra pillantottam. 
- Ez a kis félénk béka pedig a fiam, Noel - megsimogatta a kisfia arcát, majd felkapta őt. Neki is köszöntem, s merészkedtem megsimítani a karját, mire az védekezően elbújt az anyukája mögött. Csak pár szót váltottunk, mert állítólag már így is késésben voltak egy családi vacsoráról.
Az ajtó előtt állva előkerestem a kulcsomat, s sikerült bejutnom a lakásba. A szatyrokat leraktam a konyhában lévő pultra, majd kinyitottam a nappali ablakait, hogy beáradjon egy kis friss levegő. Elkezdtem kirakodni, először az élelmiszereket rejtő táskával kezdtem. Nem tehettem róla, egész idő alatt vigyorogtam a történteken. Soha nem mertem volna gondolni, hogy egy bevásárlóközpont közepén fogok Marco Reussal találkozni, akivel majd egy csirkén fogok vitatkozni. Talán mégsem kellett volna vele leállnom civakodni, talán egyszerűen csak elnézést kérve odébb kellett volna állnom. Viszont akkor mindez nem történt volna meg, nem hozott volna haza, nem ismerkedtünk volna az autójában, s nem lenne meg a telefonszáma. Mindenesetre, az is lehet, hogy ez volt életem legmeghatározóbb és legjobb döntése!

2017. április 17., hétfő

8. fejezet

Sziasztok!

Itt is lennék! Meggyógyultam, fel vagyok töltve energiával, s nagy erőkkel készülők ismét mindenre. A hosszabb kimaradás miatt most, így vasárnap, megleplek benneteket egy új résszel. :) 
Szeretném elmondani, hogy ez az egyik KEDVENC részem! Természetesen a vége miatt! *-* Mert úgy gondolom, hogy sikerült a két főszereplőnek egy olyan kezdetet kitalálnom, amit máshol nem nagyon fogok viszontlátni/visszaolvasni!!!
Pipálni, kommentelni persze még mindig ér! ;) Komolyan nagyon örülök az egy-egy pipának, amiket az eddigi részekhez kaptam. Ha pedig megjegyzés érkezik, hát ne tudjátok meg mennyire örülök. :D 

Jó olvasást! Viki :)




  Fel voltam rá készülve, hogy az első éjszakám itt bizony nem lesz kellemes, ennek ellenére mondhatni tökéletesen aludtam. Csupán egyszer ébredtem fel éjjel, mivel megszomjaztam, de utána simán vissza tudtam aludni. Semmi zavaró tényező nem volt, nem észleltem furcsa hangokat, zajokat kintről, nem riadtam fel, sőt még kutyaugatást sem hallottam. Reggel is teljesen magamtól ébredtem az ablakon beszűrődő nap melengető sugaraira. Az éjjeliszekrényemről megpróbáltam a lehető legkevesebb erőfeszítéssel járó mozdulattal elvenni a telefonomat. Feloldottam és meglepődve vettem tudomásul, hogy már dél is elmúlt. A szokatlan későn kelésemet a tegnapi fáradságomnak tudtam be. Mi mást csinálhattam volna reggel - jó, inkább kora délután -, lustálkodósan az ágyban feküdve, mintsem a legjobb barátomat zaklattam volna. Mielőtt rányomtam a hívás gombra megfordult a fejembe, hogy biztos el van foglalva, de mivel az edzések általában csak háromkor kezdődnek, már kattintottam is. Körülbelül ötször csengett, de nem vette fel. Először meglepődtem, de utána rájöttem, hogy biztos csak dolga van. Ugyanakkor felmerült bennem a kérdés, miszerint most nekem is hisztiznem kellene? Elvégre neki is az volt a baja, hogy nem reagáltam azonnal a hívására. Már épp visszaaludtam volna, amikor is megcsörrent mellettem a telefonom. Komolyan tehetsége van mindig akkor keresni, mikor már majdnem sikerülne elmerülnöm az álomvilágomban.
- Jó reggelt! - köszöntöttem kicsit rekedten. 
- Jó napot! - szólt be, amiért nekem ilyenkor még reggel van. - Na, milyen volt az első napod egyedül? - érdeklődött.
- Mondhatni nagyon jó - nevettem el magam. - Neked? Úgy értem milyen napod volt tegnap? - magyaráztam.
- Kevésbé jó - válaszolta sóhajtva. Mivel nem kérdeztem semmit, gondolom rájött magától, hogy hallani akarom az okot is. - Nem volt kedvem semmihez sem, Thomas próbált kicsit életet verni belém, de nem igazán sikerült neki. Ráadásul otthon Annával is összekaptunk - hadarta el a panaszát.
- Hát nekem tényleg jobb napom volt - mondtam vidáman, de mivel semmi reakciót nem kaptam tőle, muszáj voltam komolyabb hangnemre váltani. - Figyelj, én nem vagyok olyan messze tőletek, szóval bármikor találkozhatunk, meg hát fogunk is. Anna pedig csak ideges az esküvő miatt, ilyenkor alapból feszültebbek a lányok - furcsa volt megvédenem a miss tökéletességet, de valahogyan jobb kedvre kellett őt derítenem. 
- Nem az esküvő miatt vesztünk össze... - mondta sejtelmesen. 
- Akkor? - kérdeztem azonnal. 
- Nem lényeges - sóhajtotta, majd elterelte a témát. Végül is több száz dolgon vitázhattak, nem lehet tudni, hogy épp mi nem felel meg a karate bajnoknak. Még egy keveset beszélgettünk általános dolgokról, de nem tartott sokáig, mivel mennie kellett, viszont a tervem bevált, mert jókedvvel köszöntünk el egymástól. 
A kis beszélgetésünktől megjött az életerőm, ezért kipattantam az ágyból, magamra kaptam egy sortot, amit pár percig keresnem kellett a bőröndömben és egy felsőt. A hajamat szoros copfba fogtam, mint általában. Miközben elkészültem, kitaláltam, hogy elmegyek egy lakberendezési boltba. Igaz annyira nem voltak hiányosak a szobák, de azért kell ide még pár dolog. Miután megcsináltam az ágyat, egy IKEA vagy valami hasonló bolt után keresgéltem. A telefonba beírtam az útvonaltervezést, előkerestem a táskámat és a mobilomat, s már indultam is. Gondosan bezártam az ajtót, és egy pillanatra fontolóra vettem, hogy lifttel megyek le, azonban a lépcsőzés mellett döntöttem. 
Kiértem az utcára, majd minden navigációs tehetségemet elővéve elindultam bal irányba - ezt mutatta a térkép. Nagyon bíztam benne, hogy jó helyen fogok kikötni, nem pedig valahol Dortmund legelhagyatottabb részén. Nem is számoltam hány sarkon fordultam be az út során, viszont azt sikerült megjegyeznem, hogy két háztömbnyire van egy pékség. Már kezdtem azt hinni, hogy a telefonom átvert, viszont abban a pillanatban megpillantottam a hatalmas kék épületet a rajta lévő óriási IKEA felirattal. 
Besétáltam a boltba, majd azonnal előjött az a gyermeki izgalom, amikor bementem egy bevásárlóközpontba - ebben az esetben egy lakberendezési boltba - és késztetést érzek rá, hogy amit csak meglátok, mind megvegyem. Próbáltam ellenállni a kísértésnek, szigorúan az út során fejben összeállított listámra koncentrálni. Egy nagy gondom volt, sejtelmem sem volt merre induljak el. Annyit tudtam, hogy szükségem van egy lámpára, plédre, szőnyegre és pár párnára. Megvontam a vállam, s egész egyszerűen mentem a tömeggel. Pár ilyen előre berendezett szobaféleség mellett is elhaladtam, mindegyikbe benéztem, viszont semmi sem ragadta meg úgy a figyelmemet. Csak sétáltam tovább, de pont a legjobb irányba, mivel pontosan a hálószobarészlegen jártam. A sok-sok polcon mindenféle hálószobai kiegészítő sorakozott. Meg is találtam az éjjeli lámpák helyét, végigfuttattam rajtuk a szemem. Hát nem csak a választék volt szebbnél szebb, hanem az áraik is. Rájöttem, hogy nekem a legegyszerűbb lámpácska is tökéletesen meg fog felelni, csak világítson. Kiválasztottam egy bézs színűt, ami még passzolna is a szobám csont fehér árnyalatához, fogtam a kábelét és bedugtam a konnektorba. Amint világosság áradt belőle, már landolt is a kosaramban. Ha a lámpák közül nagy volt a választék, akkor a párnák, plédek, szőnyegek és egyéb szobadíszítő elemek közt konkrétan elveszítettem a fonalat. Szerettem volna néhány sárga párnát a fekete kanapémhoz, ugyanakkor a sárga árnyalatból is volt vagy négy fajta: citromsárga, pasztell sárga, mustársárga, aranysárga. Sőt, még a mintázatukban is volt eltérés. Hirtelen megsajnáltam szegény itt dolgozókat. Ugyan mennyi dolguk lehet, mikor csak egy egyszerű leltárt kell csinálniuk? Még belegondolni is fárasztó volt, ezért magamhoz kaptam három darabot a leghalványabb sárga párnák közül, és már ott sem voltam. Körülbelül ugyan ez volt a helyzet a takaróknál is, bár itt egyszerűen elkaptam az elsőre kezem közé akadt feketeséget. Annyira szabadulni akartam a színáradatból, hogy a szőnyegről meg is feledkeztem. Jelképesen legyintettem egyet, mikor a dekor részlegen közben eszembe jutott. A felépített listámról hiányzó dolog helyett beszereztem pár illatos gyertyát és egy kis polcot, aminek még nem volt meg a pontos helye. Ha már szinte mindenütt körülnéztem, akkor a fürdőszobai részt sem akartam kihagyni. Legjobban a masszírozós zuhanykabin kötötte le a figyelmemet. A fülke két oldalán kis tappancsok álltak ki. Túl sokáig szórakozhattam a kabin tanulmányozásával, mivel megjelent mellettem egy eladó, aki elkezdte magyarázni a működését. Megtudtam, hogy a tappancsok masszírozzák a hátat zuhanyzás közben, lehet a fejek erősségét állítani, illetve valamit még a gyógyhatásukról is magyarázott, de miután kedvesen közöltem vele, hogy nem áll szándékomban megvenni, abba hagyta, és továbbment egy következő ártatlan vásárlóhoz. Előre sajnáltam szegény nőt, mivel az eladó igencsak beszédes kedvében volt. Befejeztem a vásárolgatást és nézelődést, mert nemhogy csak egyre több embert gyűlt össze, de a kasszáknál is kígyózni kezdett a sor. Még sikerült egy viszonylag rövidebb sort kifognom. Kerek tíz percbe telt, mire én kerültem sorra és kifizetve a dolgokat, ki tudtam szabadulni a boltból. 
Hatalmasat szippantottam a kinti levegőből, ami ugyan meleg volt, de most frissnek éreztem. A közelben lévő padra leraktam a nagy táskát, előkotortam a telefonomat, majd a térképen megkerestem a legközelebbi Lidlt, ami legnagyobb örömömre alig pár percre volt. 
Hamar oda értem, vettem egy nagy tolható kosarat, majd átmentem a magától szétnyíló ajtón, amíg átmentem rajta, hercegnőnek éreztem magam. Mivel késő délután volt, nem nagyon csodálkoztam a rengeteg emberen. Szépen sorban végighaladtam a pultok között, a kosaram pedig kezdett megtelni minden alapvető fűszerrel, gyümölcsökkel, vizekkel. De ez természetes dolog, ha az embert épp egy totál üres hűtő várja otthon. Miközben nézelődtem, kitaláltam, hogy a mai vacsorám egy pofonegyszerű mézes-mustáros sült csibe lesz spagettival. Meg is kerestem az említett és egyben kedvenc szószt, majd automatikusan fordultam a tejtermékek, utána pedig a mélyhűtött dolgok felé. Valami vacsorának valót kerestem, amikor is megakadt a szemem az utolsó egészben lévő, minden belső szervétől megfosztott csibén. Már nyúltam is volna érte, azonban a kosaram beleütközött valamibe vagy inkább valakibe. A fekete nadrágot és kék pólót viselő férfi, automatikusan megfordult, s ugyan nem láttam a pillantását, de magamtól is rá tudtam jönni, hogy nem épp a legkedvesebb.
- Nézz az orrod elé - mikor megszólalt, talán egy pillanatra még a szám is tátva maradt. Nemhiába volt ismerős az állán lévő szőkés borostya és a PuirSuit sapka. Sikerült a Lidl kellős közepén nekimennem egy bevásárlókocsival a Borussia Dortmund csapatkapitányának. Marco Reus állt előttem teljes életnagyságban, ami ugyan nem számítana nagy dolognak, hisz nem egy meccsen láttam már őt játszani, azonban körülbelül három méter távolságnyira még soha nem voltam tőle. Akarva vagy akaratlanul, de azonnal a Reus-féle mosolyt kerestem, bár minek is mosolygott volna?! Hisz az előbb zavartam meg őt a telefonálásba.
- Bocs - csupán ennyi telt tőlem, s elhúztam a hűtőláda ajtaját. Épp a szószomhoz tökéletesen passzoló csirkét vettem ki, amikor is rám szólt, hogy mit művelek. Kérdőn néztem rá, ugyanis egy elég alapvető dolgot csináltam: bevásároltam.
- Az az én csirkém - hirtelen kikapta a kezemből. - Én voltam itt előbb.
- De én láttam meg előbb - szóltam vissza automatikusan. Ennél értelmetlenebb mondat már nem is juthatott volna eszembe. Mégis hogy láthattam meg én előbb, ha ő volt itt hamarabb?
- Kétlem - nézett rám gúnyos mosollyal. Nem, ez határozottan nem az a Reus-féle mosoly volt, amivel az összes lányt le tudja venni a lábáról.
- Hölgyeké az elsőbbség - kirántottam a kezéből a csirkét. Úgy látszik egyre jobb és frappánsabb bölcsességek találtak rám.
- Akkor is én veszem meg - minő egyszerűséggel kivette a kosaramból, és átette magához.
- Ez nagyon gyerekes - csattantam fel. - Amúgy is a vacsorámmal szórakozol! - átraktam magamhoz a csibét.
- Tulajdonképpen te szórakozol az én vacsorámmal! - vágott vissza kihangsúlyozva az állítását.
Már csak azért sem engedtem egy nagyképű focista akaratának, sőt körülbelül még tíz percig a szerencsétlen csirkén veszekedtünk, s az ide-oda rakosgatásával szórakoztunk. Mondanom sem kell, jó páran megbámulták a kis műsorunkat, még egy árufeltöltős néni is odajött hozzánk, hogy tud-e valamiben segíteni. Elpanaszoltuk a problémánkat, majd közölte a nyilvánvalót - nem volt több kibelezett csirke a raktáron.
- Tudod mit - sóhajtott egy nagyot, miután belátta, nem fogok a két szép szemének behódolni. Amit mellesleg nem is láttam, mivel eltakarta a napszemüvege. - Tiéd lehet a csirke, de meg kell hívnod magadhoz vacsorára! - elégedett mosoly terült szét az arcán, s átnyújtotta nekem a húst.
- Ez nem jó ötlet - hevesen tiltakozva visszatoltam a kezét. Igaz, a vacsorámnak való volt a tét, ezen felül igencsak éhes is voltam, de nem álltam kész vendégek fogadására. - Tegnap költöztem ide, és még nincs nálam olyan nagy rend - magyaráztam, mire végigmért, gondolom ekkor vette észre a két nagy szatyrot a lábam mellet.
- Nem baj, majd valamikor bepótoljuk - na, igen, ez volt az. Most villant meg az a szívtipró mosolya, aminek köszönhetően egészen két másodpercig sikerült lefagynom.
Már épp egy újabb kifogással akartam előrukkolni, mint például a nem is tudok annyira főzni dologgal, amikor egy kisfiú félénken megszólította őt. Marcon megjelent egy kisfiús mosoly, ami meg kell hagyni eszméletlenül jól állt neki, lehajolt a kis sráchoz, adott neki egy aláírást, közös képet csináltak, sőt még pár mondatot is váltottak. Én pedig kapva az alkalmon, becsempéztem a csirkét a kosarába.
- Köszönöm a vacsorameghívást! - nevettem fel, miután a rajongója boldogan elszaladt.
- Mi? - nézett rám kérdőn, majd rájött mit műveltem még ő a kedves, barátkozó, közvetlen énjével elbűvölte a Dortmund szurkoló fiút. - Makacs vagy - állapította meg.
- Meglehet - értettem vele egyet, ugyanis ez az a tulajdonságom, amit mindenki megtapasztal elsőként. Ha én egyszer a fejembe veszek vagy elhatározok valamit, akkor bizony nem tágítok, míg el nem érem a célom. Néha jó tulajdonságnak tekinthető, néha viszont ezzel mindenkit sírba tudok kergetni.
Mivel elmaradt a finom vacsim, ezért valami mást kellett kitalálnom. Nem volt más lehetőségem, maradt a sima spagetti, így a tészták felé vettem az irányt.
- Várj! - a távolodó Reus után kiabáltam, aki meglepődve fordult felém, és megvárta, amíg visszatoltam hozzá a kocsit. - Tudnál adni taxira telefonszámot?
-  Mégis minek neked taxi? - húzta fel a szemöldökét.
- Mondjuk hazajutni? - kérdeztem vissza. Nem tudom mit gondolhatott, mégis minek kérnék tőle taxi számot?! Elővette a telefonját, s gyanús vigyor kíséretében diktálni kezdte a számot. Illedelmesen megköszöntem a segítséget, s már tárcsáztam. Amint egyet csörrent a fülemnél lévő készülék, megszólalt a kezében tartott telefonja. Első gondolatom az volt, hogy csaknem lehet annyira hülye, hogy a saját telefonszámát adta meg, azonban amikor meghallottam a fülemben a hangját, mégiscsak igazam lett.
- Csakhogy tudjam a számod a vacsora miatt - nevetett.

2017. március 22., szerda

7. fejezet


Sziasztok!
Hogy őszinte legyek veletek, azért volt régebben rész, mert kijött rajtam a tavaszi fáradtság. Vagyis én azt hittem, hogy ez csak az, de mint ma kiderült, egy "kellemes" kis torokgyulladásom van. Úgyhogy amíg visszaszerzem a teljes erőmet, addig csak kéthetente fognak érkezni a részek, viszont azok SZERDÁNKÉNT! :D 
A részhez csak annyit fűznék hozzá, hogy itt már ténylegesen elhagytuk Münchent. ;) 


Jó olvasást, és ne legyetek betegek!
Viki








Reggel az ébresztő csöngésére ébredtem, amit tegnap hatra állítottam. Furcsa, de nem voltam fáradt, sőt azonnal kikapattam az ágyból, pedig általában öt percig csak feküdni szoktam felkelés előtt. Magamra kaptam egy rövidnadrágot és egy toppot. Nem akartam sminket rakni, mivel előre tudtam, hogy egész nap úton leszek, így a hajammal se volt kedvem bíbelődni, ezért egyszerűen csak összefogtam. Rendet hagytam a vendégszobában, majd a kisebb méretű bőröndömmel lementem. Próbáltam nem nagy zajt csapni, mivel Lisaék még aludtak. Vagyis csak azt hittem, hogy még bent vannak a szobába, de amint leértem Lisa már javában sürgött a konyhában.
- Jó reggelt! - köszönt vidáman és elém rakott egy tálat, amiben sok finom gyümölcs volt.
- Kezdtem hozzászokni ezekhez a reggelikhez - amióta itt voltam, mindig a reggeli volt az étkezés, amin mind a hárman jelen voltunk. - Ki fog nekem ilyen finomakat főzni?
- Majd leírok neked pár receptet - nevette el magát, majd megöleltem őt.
- Csoportos ölelés! - futott hozzánk nevetve Thomas, s mint egy védelmező, átölelt mindkettőnket. - Hiányozni fogsz, Csöpi! - kócolta össze a hajamat.
- Ti is! - néztem rájuk könnyes szemmel. Oké, nem a világ végére megyek, nem értem mit könnyezek! - Ha tudtam volna, hogy ilyen jó vendéglátók vagytok, akkor már előbb ideköltöztem volna.
- Minden oké lesz - lökött oldalba Thomas. - Csak ne legyél Dortmund drukker!
- Nem leszek - mondtam szem forgatva.
Miután megbeszéltük, hogy ki mit fog ma csinálni illetve a költözésemmel kapcsolatos minden dolgon átszaladtunk, Thomnak indulnia kellett. Mivel az edzésre tartott, követtem őt a saját kocsimmal, ami tele volt pakolva a dolgaimmal.
 Pár perc múlva meg is érkeztünk a központba. A tervem az volt, hogy még mielőtt elkezdődne az edzés, elköszönök a srácoktól, így korán eltudok indulni. Be is értünk időben, megvártam még a bátyám átöltözik és kimentünk a pályára. A segédedzők épp a faladatokhoz szükséges kellékeket hozták ki, néhányan a csapatból pedig már készen álltak a bemelegítésre. Mivel Ancelotti még nem volt kint, merészkedtem a fűre lépve követni a testvéremet.
- Szia, Simona - köszönt nekem Lahm.
- Szia! Jöttem elköszönni - léptem oda hozzá és megöleltem, amit természetesen viszonzott.
- Vigyázz magadra kislány! Nehogy még a végén méhecske váljon belőled - fenyegetett meg nevetve. Kezdett elegem lenni ezekből figyelmeztetésekből, bár tudtam, hogy csak viccelődnek. Nem válaszoltam semmit, inkább a körém gyűlt focistákat is megölelgettem. Igazán aranyosak voltak, sok sikert kívántak és megígértették velem, hogy amikor csak tehetem eljövök hozzájuk. Már menni akartam, amikor megjelent az ajtóban Lewandowski. Mikor észrevette, hogy mindenki körülöttem van, ő is felém tartott. Köszönt, s halványan elmosolyodva megölelt.
- Hiányozni fogsz! - suttogta bele a fülembe, amitől kirázott a hideg.
- Te is nekem. - feleltem hangosan és elhúzódtam tőle.
- Hát itt vagy! - kiáltott rám valaki a hátam mögül. Amint megfordultam, Thiago mellkasának ütköztem. - Hívtalak, de nem vetted fel - úgy látszik, jobban rá kellene szoknom a telefonomra, mert már ő a második ember, aki arra panaszkodik, hogy nincs nálam, így nem tud elérni. - Azt hittem, hogy csak úgy köszönés nélkül elmentél.
- Te is tudod, hogy elköszöntem volna, ezért is jöttem ide - mosolyogtam rá kedvesen, majd szorosan megöletem, vagyis elég volt hozzásimulnom, mivel a keze a derekamon pihent.
- Élvezd ki, hogy mostantól magadnak parancsolsz, járj el bulizni! - parancsolt rám, mire mindenkiből kitört a nevetés.
Thiago Alcantarával nem olyan rég fordult barátságba a kapcsolatunk. Eddig semmilyen viszonyba nem voltam vele, sőt még csak nem is köszöntünk. A tavalyi szezon végén azonban elkezdtünk beszélgetni és egyre jobban kezdtem megkedvelni a spanyolt. Nyáron már szinte minden találkozásunkkor órákig elvoltunk egymás társaságában. Megfigyeltem őt az edzésekkor, ha valamit elrontott, piszkálódásból mindig az orra alá dörgöltem. Mostanra pedig már odáig jutottunk, hogy beszólogatunk egymásnak, persze csakis viccelődésből. Néha próbált spanyolul tanítani, de miután rájött, hogy a kiejtésem még csak véletlenül sem elfogadható, meg hát semmi akarat nem volt bennem, felhagyott ezzel. Bár egyszer-kétszer elkezdett nekem beszélni az anyanyelvén, de én ilyenkor csak bólogattam, ő meg persze kiröhögött.
- Úgy lesz - pacsiztam le vele. - Na, de ideje indulnom. Remélem, nemsokára találkozunk! - elköszöntem mindenkitől, de Thomas ragaszkodott hozzá, hogy elkísér az autóig.
- Jó utat, Csöpi! - ölelt meg a bátyám. - Majd hívj, ha odaértél. - közölte, s megfordulva visszament a központba.
Mikor kihajtottam Münchenből, furcsa érzés kerített hatalmába. Persze nem féltem, csak nagyon izgatott voltam. Elvégre nem kis változás történt most, egy teljesen új életet kezdek épp, totál új környezetbe, új munkahely. Egyszóval, minden megváltozik most körülöttem. Talán már ennek be kellett következnie, talán a sors akarta így vagy már a tudatalattim akart valami újat. Akármi is volt a kiváltó ok, ami amúgy ebben az esetben a szüleim, ennek bizonyára meg kellett történnie. Épp egy új élet kapujában állok, de azt is mondhatnám, hogy egy új élet felé vezetek.
Amint kiértem az autópályára, automatikusan nagyobb sebességre kapcsoltam, letekertem az ablakomat és bekapcsoltam a rádiót. Élveztem, ahogy átjárt a szellő, ahogy a nap sugarai rávetődtek a kocsim szélvédőjére. Nem mentem lassan, sőt mondhatni száguldottam, de így is volt pár kocsi, aki kielőzött. Ha apa itt lett volna, biztosan kikiabált volna az ablakon. Nem szereti, ha mások előznek, miközben mi is nagy sebességgel hajtunk. Ennek a gondolatnak a hatására eszembe jutott a veszekedésünk, ami idáig vezetett. Tisztában vagyok vele, hogy kicsit túlreagáltam a dolgokat, de szerintem mindenkinek elege lesz idővel, abból, hogy mások megmondják neki mit is csináljon. Főleg, ha az ember már a húszas éveiben jár. Nem vagyunk többé tizenévesek, sem tinik, hogy irányítgatni kelljen. Így én is pont ez miatt jöttem el otthonról. Igaz, sokat köszönhetek nekik, mivel miattuk végezhettem el az iskoláimat, ők támogattak anyagilag, azonban csupán ennyit tettek. Minden szeretett főként a bátyámtól kaptam. Számomra ő volt az, akinek bármit el tudtam mondani, mert meghallgatott. Ha viszont a szüleimnek próbáltam valami gondomat elmondani, ami persze nem az iskolával volt kapcsolatos, ugyanis abban mindig a legjobbat akarták, akkor csak legyintettek és rám hagyták a dolgot.
Fél órás vezetés után megálltam egy kávéra annak ellenére, hogy nem sűrűn szoktam fogyasztani. A kis megállóm után ismét útnak indultam. Az útjelző táblák egyre kevesebb kilométert mutattak Dortmundig, aminek nagyon örültem. Körülbelül egy óra elteltével már a megadott címet próbáltam megkeresni. Igazán egyszerűnek tűnt, csak meg kellett találnom az utcát, ahol hétfőn voltunk Lisával. Letértem a főútról és befordultam az egyik ismerős utcába, ami csak a szép rózsabokorról volt ismerős. Épp hívni akartam Karl bácsit, hogy eltévedtem, amikor is megláttam őt a lakótömb előtt. Pár méterrel arrébb kerestem helyet a kocsimnak, kiszálltam, s Lis nagybácsikája felé mentem, akivel eddig csak kétszer találkoztam egy-egy családi összejövetelen.
- Szia! - nyújtotta felém a kezét. - Látom nem tévedtél el - állapította meg a nyilvánvaló tényt.
- Jó napot! - ráztam vele kezet. - Valahogy csak idetaláltam.
Bementünk, majd mivel a lift foglalt volt, így kénytelenek voltunk felsétálni az ötödikre. Belépve a lakásba megcsapott az állott levegő. Miután minden ablakot kinyitogatunk, Karl ünnepélyesen átadta nekem a kulcsokat, és még egyszer egyeztettük a fontosabb dolgokat, mint például, hogy mikor kell fizetnem neki. Mikor minden világos volt, lekísértem őt és felajánlotta a segítségét, de mivel nem akartam őt dolgoztatni, mondjuk nem tudom miként hordta volna fel a dobozokat a tökéletesre vasalt öltönynadrágban, inkább csak megköszöntem az eddigi segítségét.
Felnyitottam a kocsim hátulját és próbáltam kitalálni, hogy fogok én ennyi cuccot még sötétedés előtt felhurcolni, tehát volt még 4 órám. Jobb ötlet híján elkezdtem a dobozokat a _ bejárata elé hordani. Mikor már négy nagydoboz várt a sorsára, megnéztem hány kilóig lehet a liftbe pakolni. Mivel a csomagjaimmal együtt sem bizonyosúltam 500 kg-nak, berakodtam, s megnyomtam az ötös gombot. Nincs klausztrofóbiám, sőt semmilyen fóbiám sincs, oké, maximum pókfóbiám van, de ilyenkor mindig eszembe jutnak azok a szerencsétlen videók, amikor a lift hirtelen leáll, lekapcsolódik a villany és valami ijesztő alak vagy dolog előugrik.
Egy teljes órámba telt, de sikerült kiürítenem a kocsimat, minden cuccom fent sorakozott a konyha és az ebédlő közt. Csípőre tett kézzel meredtem a kupacra, ami kicsomagolásra várt. Hirtelen nem is tudtam, hogy minek kezdjek neki, igazság szerintem semmihez sem volt kedvem. Kénytelen voltam erőt venni magamon, majd a legnagyobb kék bőrönddel kezdtem a kicsomagolást. Még mielőtt felnyitottam volna, eszembe jutott, hogy ide a ruháimat pakoltam, ezért már vittem is be a hálóba. A következő választásom egy nagy dobozra esett, amiben képek, fontosabb iratok valamint mindenféle kábel volt. Szép sorban haladtam, s mire mindent sikerült átnéznem, nagy kupacok álltak a nappali különböző pontjain. Igaz, hogy nem hoztam magammal olyan rengetek sok holmit, de azért néhány dolgot elkértem anyától, bár a konyhai és a fürdőszobai dobozokba ő pakolt. Egyszerűbbnek láttam a konyhával kezdeni, mivel oda tartozott a legkevesebb cuccom, ami egy serpenyőben, evőeszközökben és pár tányérban ki is merült. Más dologra jelen pillanatban volt itt szükségem, mivel a helység nagyon jól fel volt szerelkezve a legalapvetőbb konyhai bútorokkal. A fürdőszobai polcokon helyeztem el a dolgaimat, amikor valahonnét elkezdett üvölteni a telefonom. Sietve leraktam a kezemben lévő dolgokat, s a nagy lendültemnek köszönhetően majdnem levertem a falon lévő tükröt. 
- Szia! - szóltam bele, amint megláttam, hogy Thomas hív. 
- Szervusz! Na hogy vagy? - érdeklődött.
- Remekül! - nevettem el magam. 
- Minden rendben volt az úton? Ettél? Nem vagy éhes? Mindened van? - rohamozott meg a kérdéseivel. 
- Igen, minden rendben van - sóhajtottam. 
- Nagyszerű! Akkor további jó első napot külön - hallottam a hangján, hogy mosolyog. 
- Köszi - nevettem el magam. - Ugye tudod, hogy imádlak? 
- Tudom, én is téged - felelte hangosan nevetve. 
Miután letettük, írtam anyáéknak és Robertnek egy sms-t, hogy tudassam velük, megérkeztem. Visszamentem pakolászni, amivel sötétedésig végeztem is. Rápillantottam az órára, ami hét órát mutatott, tehát kicsit azért tovább tartott berendezkednem, mint amire számítottam. Elterültem a fekete kanapén, s körbejártattam a szemem a szobán. Kis időbe bele fog telni még megszokom a nappali citromsárga színét és a fekte bútorokat. Amúgy semmi bajom nem lett volna ezzel a színpárosítással, de mintha csak a sors fintora lett volna: sárga-fekete. Hangosan felnevettem és egy szemforgatás kíséretében valami élelem után kutakodtam. Természetesen a hűtő teljesen üres volt, így kénytelen voltam megnézni a táskám tartalmát. Szerencsémre egy müzliszeletet sikerült találnom és nekem ez tökéletesen megfelelt vacsorának. Gyorsan befaltam a gyümőlcsős szeletet, majd elővettem a laptotpomat és mikor megláttam az elérhető wifi hálózatot, adtam magamnak egy dicsőítő vállveregetést, amiért ezt a lakást választottam. Alig tíz perc múlva már a közösségi oldalakat böngésztem és természetesen az e-mailjeimet is átfutottam. Sok-sok reklám és egyéb szemét közt találtam egy levelet a volt egyetememtől, valamint egy pontos tájékoztatót a bvb-től. Pontos leírást küldtek, hogy hány órára kell a központban lennem, mit vigyek magammal, sőt még az alkalomhoz illő megjelenésre is kitértek. Ez aztán a pontos tájékoztatás! 
Miután megpihentem, és minden fontos dolgon átfutottam, eljött az ideje a lefekvésnek. Izgatottan vettem elő a pizsamámat és mentem zuhanyozni. Amint beálltam a fülkébe, csak remélni tudtam, hogy lesz meleg víz. Mikor megéretem a forró vizet a bőrömön, örömömben sikoltoztam volna, de nem szerettem volna rossz fényben feltűnni a szomszédjaim szemében. Igaz, még azt sem tudtam, hogy egyáltalán laknak-e a mellettem lévő két lakásban, mivel sem ma, sem az első látogatáson nem találkoztunk egy lélekkel sem.
Sikerült kimásznom a kellemes víz alól, bebújtam a pizsimbe, majd elterültem az ágyon. A mai napon igencsak fárasztóra sikeredett, ezért azon voltam, hogy minél előbb sikerüljön elaludnom.  

2017. március 8., szerda

6. fejezet

Sziasztok! 

Itt is lenne az új rész! Ez a fejezet egy fontos része a történetnek. Bár nem a legfontosabb, viszont az egyik jelenet majd a későbbiekben fel lesz még emlegetve. :) 

Szeretnék minden kedves kislánynak/nagylánynak/nőnek/hölgynek nagyon Boldog Nőnapot kívánni! 
A tegnapi eredményre utalva: remélem ma minimum 10 szál rózsát kaptatok! ;)

Jó olvasást! Viki
U.i.: Kommentelni, pipálni nyugodtan lehet.




Elég nagy feladat lesz megszoknom a dortmundi légkört, a lakásújítás megmarad későbbre. Lélekben kezdtem arra is felkészülni, hogy a beépített ember és a spion jelzőket majd automatikusan meg fogom kapni naponta. 



Reggel nagy erővel keltem ki az ágyból, furcsamód tele voltam energiával, pedig az este még egy kisebb fejfájásom is volt. Magamra kaptam a fekete sortomat és egy kék toppot. A hajamat szoros lófarokba fogtam, majd feltettem az ágyra a bőröndömet, megpróbáltam benne mindent szépen összerakni. Mikor ezzel kész voltam, megkerestem a kocsi kulcsomat, s egy gyors elköszönés után, már hajtottam is hazafelé. Igazából szerettem volna minél előbb túl lenni a szüleimmel való találkozáson, hisz apa szavaival élve elméletileg én már nem is tehetném oda többet be a lábam. Öt perc múlva leparkoltam a házunk előtt, vettem egy mély levegőt, mielőtt beléptem.
- Sziasztok! - köszöntem, s anya meglepődött tekintetével találtam szembe magam.
- Kicsim, szia! - ölelt magához. Meglepődtem a reakcióján, de viszonoztam az ölelését, mert azért hiányzott. - Hogy vagy? Miért nem hívtál?  Thomas mesélte, hogy van munkád.
- Minden rendben van velem. Igen, van munkám - válaszoltam a kérdéseire, s időközben apa is megjelent. - Ne aggódj, nem maradok sokáig, csak a holmiijaimért jöttem - fordultam felé,  s már a lépcsőkön haladtam felfelé.
- Simona, mit képzelsz magadról? Csak úgy elmész itthonról egy szó nélkül? - jött be utánam apa.
- Ti akartátok, hogy elmenjek, hát tessék. Én csak szót fogadok, ahogy eddig is tettem - mosolyogtam rá gúnyosan. Anya is felért, és elkezdett nekem kiselőadást tartani, hogy nem csak úgy van elköltözni, de nagyon nem volt ehhez kedvem, így közöltem velük, hogy ne fáradjanak, már úgy is döntöttem.
- Mégis hova költözöl? Egyáltalán miből fogsz megélni? - kérdezte apám, megint csak a munkával jött.
- Találtam albérletet Dortmundban, és már munkám is van ott - magyaráztam, miközben előszedtem a két nagy bőröndömet, s elkezdtem pakolni.
- Legalább hagy segítsek - jött mellém anya. Bólintottam, mire apa az ajtót becsapva kiment a szobából. - Ugye tudod, hogy szeretünk?
- Tudom - feleltem egy nagyot sóhajtva.
Viszonylag gyorsan haladtunk a pakolással, bár már körülbelül az ötödik táska megpakolása után nem bírtam. A két nagy bőröndöt magam után húzva csoszogtam el a kocsimig, majd vissza a fent maradt szatyroké. Ez így ment egészen addig, amíg már csak az üres szobába tértem vissza. Tulajdonképpen nem volt teljesen üres, mert az ágyam, a szekrényeim, valamint néhány ruhám még ott maradt. Még egyszer körülnéztem, és elmosolyodtam. Rengeteg emlék kavargott bennem, már-már elkezdtem volna könnyezni, amikor is egy nagy mély lélegzetvétel után becsuktam magam mögött az ajtót. A majdnem sírásomra még rátett anya könnyes tekintet, mikor vele szemben álltam az ajtóban.
- Vigyáz magadra, és ígérd meg, hogy amint csak tudsz, hívsz! - válaszképp csak bólintottam, majd egy búcsú puszi után beszálltam a megpakolt autómba.
Lisa épp akkor ment el, amint leparkoltam a házuk elé. Nevetve visszaintettem neki, láttam, hogy valamit nagyon magyaráz, amiből én szinte semmit sem értettem. Gondoltam, hogy a lovardába megy, de ezt be is igazolta a hűtőn hagyott kis cetli is. Nem tudom mi ez a folytonos kis post-itek ragasztgatása a hűtőre megszokás náluk, de gondolom így kommunikálnak egymással, amikor az elfoglaltabb napjaikat élik. Ránézve az órára, rájöttem, hogy jóval tovább tartott a pakolászás, mint az nekem tűnt, mivel olyan kilenc óra fele mehettem el innen, most viszont már három óra körül járt. Gyorsan végigfutottam fejben, hogy vajon hoztam el-e otthonról olyan dolgot, ami romlandó, de semmi ilyesmire nem emlékeztem, a ruháimnak pedig nem árt, ha egy kicsit szaunáznak.
A gyomrom korgása tökéletesen jelezte, hogy ma még egy falatot sem ettem. Nem örültem neki, hogy az elmúlt hetekben rendszerint egy gyümölcssalátán élek, de nem volt másra időm. Kinyitottam a hűtőt, magamban ujjongtam, amiért Lisaék hagytak nekem a tegnapi tésztából. Kiszedtem, majd egy  percnyi melegítés után, elkezdtem ebédelni. Két falat közt jutott eszembe, hogy még el sem köszöntem a srácoktól. Igyekeztem gyorsan megenni az előttem lévő ételt, majd megkerestem a telefonomat.
- Szia! - szóltban bele, mikor az ötödik csengés után felvette Thomas. - Merre vagy?
- Hali, épp úton hazafelé. Te még anyuéknál? - kérdezte.
- Nem, már nálatok. Mikor lesz edzésetek? - érdeklődtem.
- Pénteken - válaszolt, szóval holnap még lesz alkalmam elköszönni a többiektől is.
- Oké, csak ezt akartam - mondtam és letettem a telefont.
Kis gondolkodás után kikerestem Lewandowski számát, s rányomtam a hívás gombra.
- Cső! - szólt bele közömbösen.
- Szia! Ráérsz most? - próbáltam viszonylag kedves lenni.
- Most nincs rád időm - mondta sértődötten. Egy pillanatra meglepődtem a válaszán, már majdnem felnevettem, mivel még ő volt rám megsértődve. Csupán azért, mert tegnap nem vettem fel a telefont. Nem tudom, de szerintem az én megsértődésem érthetőbb.
- Csak elakartam személyesen köszönni, de telefonon is oké felőlem. Szóval, remélem majd valamikor még látjuk egymást - hadartam el gyorsan.
- Várj, mi? - lepődött meg. - Miért akarsz elköszönni?
- Holnap költözöm - válaszoltam halkan.
- Hova? - tette az értetlent, mintha fogalma sem lenne miről beszélek, pedig neki köszönhetem, hogy Dortmundba költözök.
- A lakásba, amit tegnap voltunk megnézni Lisaval - mondtam unottan, és egy enyhe gúnyt is belevittem a hangomba.
- Hol vagy most?
- Itthon, vagyis Thomaséknál - helyesbítettem. Elköszönés képen annyit mondott, hogy ne menjek sehová. Tudtam, hogy átjön, azonban még mindig nem értettem, miért volt annyira furcsa az elején. Komolyan annyira berágott volna rám a tegnapi miatt. Hát akkor ő az én helyemben mit csinálna? Biztos vagyok benne, hogy nem menne neki a "lépjünk túl ezen" dolog.
Mikor Thomas hazaért, elkezdtem  neki mesélni a történteket. A pakolós dolgot anyával, és természetesen a Robertet is megemlítettem neki, amin ő csak szem forgatva nevetett, majd megjegyezte, mostanában egyre gyakoribb vendég volt a lengyel. Mondjuk megértem a reakcióját, mivel komolyan lényegesebben többet járt hozzájuk, amióta itt vagyok, de hát ez van. Mostanában eléggé gyorsan történnek a dolgok. Épphogy elkezdte mesélni, hogy vele mi történt ma, már csengettek is. Nem akartam menni ajtót nyitni, ezért a bátyámat küldtem, aki csak összekócolta a hajam, majd beengedte a vendéget.
- Sziasztok - köszönt mosolyogva a fekete sportnadrágot és szürke pólót viselő focista. - Mehetünk?
- Mégis hova? - nevettem el magam, lassan kezdtem hozzászokni ezekhez a hirtelen jövő ötleteihez.
- Ha úgy vesszük ez az utolsó napod Münchenbe, nem telhet unalmasan! - nevette el magát.
- Ugye tudod, hogy nem a világ másik felére megyek? - kérdeztem nevetve, s az ismételt 30 fok miatt feltettem a napszemüvegemet. Beszálltunk a kocsiba, s automatikusan elindította a lejátszót, amiből a Hotline Bling első dallama csendült fel.
- Ne, azonnal kapcsold ki - kínosan felnyüszítettem, és az átkapcsoló gomb felé nyúltam.
- Na! - csapott rá a kezemre, ezzel megakadályozva a tervemet. - Ez jó zene.
- Ebben mégis mi a jó? - háborogtam, mire kinevetett. Már csak azért is átkapcsoltam, s szinte egyszerre kezdtünk el énekelni a következő dal szövegét. - Now watch me whip, Now watch me nae nae, Now watch me whip, whip - meglepődve rám nézett, mikor észrevette, hogy az ő hangja mellé csatlakozott az enyém is. Igaz, nem tartozik a rap a kedvenc zenei műfajaim közé, de, ha valamit jónak tartok, akkor azt akkor is szeretni fogom, ha épp kívül esik a komfort zónámból. A zene ritmusára "táncoltunk", ami inkább tűnt egy rohamot kapó állat kétségbeesett kapálózásának, mintsem táncmozdulatnak. A rögtönzött duettünk közben jókat röhögtünk egymáson, meg persze a hangunkon, ugyanis tudni kell, hogy egyikünk sem született tökéletes énekhanggal. Nagyon belejöttünk a dalolászásba, s a következő Omi slágert is felszabadultan adtuk elő közösen. 

- Amúgy hová megyünk? - kifújva a levegőt hátradőltem a kényelmes ülésen.
- Mindjárt ott vagyunk - mondta. Csak ekkor tűnt fel, hogy egy nagyon ismerős környéken járunk, sőt biztos voltam benne hova megyünk. Eddig csak a zene és a jó hangulat miatt nem figyeltem az elhagyott épületekre. Hatalmas mosoly terült szét az arcomon, amint pár méterrel odébb mentünk és megláttam az Olimpa Parkot.
- Ez a kedvenc helyem - néztem rá ujjongva.
- Tudom, ezért gondoltam, hogy jó lenne itt egy kicsit sétálni vagy valami - mondta parkolás közben.
- Tökéletes! - amint leállította a kocsit, meg sem vártam őt.
Gyors léptekkel indultam a park felé, ahova kiskoromba is nagyon sokat jártam - egyszerűen gyönyörű az egész. Mint mindig, most is nagyon sok turista, illetve helybéli töltötte azzal a szabadidejét, hogy kijött ide és gyönyörködött a tájban. A park közepén lévő mesterségesen létrehozott tavon egy-két kajakozó gyakorolt, a keleti rész tele volt fürdőző kacsákkal, akik nagyon örültek az őket etető turistáknak. Megvártam még csatlakozik hozzám Lewa, bár így is körülbelül minden második percben megtámadta őt egy turista, ezért kerestünk egy kicsivel nyugodtabb helyet.
- Mesélj valamit - kértem, miután sikerült az egyik domboldalon leülnünk.
- Mit mondjak? Nem történt semmi izgalmas - ásított egyet, majd a karjára támaszkodva kényelembe helyezte magát. - Ó, de mégis van egy vicces sztorim!
- Hagy halljam - kíváncsian felé fordultam.
- Meccs után az öltözőben páran rászálltak Sanchezre. Xabi el kezdte cikizni a haját, és madárpóknak nevezte őt. Csatlakozott hozzá Javi is, így már ketten kérdezgették tőle, hogy ha pókot szeretnének venni, akkor mehetnek-e hozzá vagy legalább mondjon egy szuper kisállatkereskedést. Természetesen mindezt németül tették, szegény srác pedig csak nézett, és fogalma sem volt min nevetünk - avatott be az öltözői kulisszatitkokba. - Szóval most pókhajnak hívják őt.
- Szegény! - mondtam nevetve, viszont megsajnáltam az újoncot. Ezen a beszólogatós meg cikizős időszakon a csapaton belül mindenki túlesett, bár csodálkoztam, hogy most Alonso volt az ötletadó, mivel ez általában Müller feladat szokott lenni. - Emlékszem, engem is csomót piszkáltak veled, pedig nem is vagyok csapattag!
- De már szinte a mi nagy családunkhoz tartozol - magyarázta, miközben közelebb ült hozzám. - Bár akkor szerintem mindketten célpontok voltunk.
- Meglehet, mert összeboronáltak minket - Thomas jóvoltából én is egyre több időt töltöttem együtt Roberttel, így megvolt a tökéletes ötlet a felnőtt gyerekeknek. Sokáig a Simona&Lewandowski témán lovagoltak, pedig semmi valóságalapjuk nem volt. - Hiába állítottuk, hogy csak barátok vagyunk.
- Azok vagyunk? - hirtelen komolyra fordította a szót. - Csak barátok? 
- Nem, nem csak barátok, - mosolyogtam rá, s mintha ekkor megrándult volna az egyik arcizma. - hanem legjobb barátok! - a harag, ami bennem volt, amiért nem mondta el nekem az igazat, elillant, amint kimondtam ezt a mondatot, ugyanis minden szavam igaz volt. Ő több volt számomra, mint egy közönséges haver, már a legjobb barátoknak járó helyet foglalta el a szívemben.
- Igen, azok - ölelt meg pár perc múlva.  
Nagyon gyorsan elszaladt az idő, már kezdett sötétedni, mikor visszaindultunk az autóhoz. Rengeteget nevettünk, beszélgettünk, még egy nyári slágert is énekeltünk, persze egymáson nevetve.
- Nagyon jól éreztem magam, köszönöm - mondtam, mire leállította a motort, s egy tipikus Lewa mosolyt kaptam válaszul. - Remélem, azért majd eljössz meglátogatni. Bár tervezek minél több meccsetekre elmenni.
- Persze hogy elmegyek hozzád. De ugye egy Bayern-Dortmund meccsen nem fogsz fekete-sárga mezben megjelenni? - kérdezte nevetve.
- Majd még meglátom - kacsintottam rá.
- Még nem is dolgozol náluk, máris ellenünk vagy! - durcáskodott, mire nevetve meglöktem.
- Köszi mindent, Szia! - köszöntem el tőle. Mikor beértem a házba Thomas szigorú tekintetével találtam szembe magam.
- Simona, Lewandowski meg fog nősülni! - förmedt rám, mire egy "és én most mit csináljak"  pillantást küldtem felé. - Nem kellene nyilvánosan mutatkoznotok! 
- Hogy mi? - egy pillanatig azt sem tudtam miről beszél.
- Aki nem ismer, azonnal azt fogja gondolni, hogy ti együtt vagytok - csattant fel.
- Jó, igazad van, de ügyeltem rá, hogy még csak hozzá se érjek - magyaráztam neki.
- Nem érdekel mennyire voltál óvatos! - emelte fel a hangját. - Reménykedj benne, hogy egy lesifotós sem látott titeket.
- Ha látott is bárki, akkor sincs miért izgulnom - magyarázkodtam. - De te leskelődsz utánam? Rosszabb vagy, mint anya.
- Akármi is van köztetek, be kell fejeznetek...
- De nincs semmi! - vágtam közbe dühösen.
- Még szerencse, hogy holnap elköltözöl - csúszott ki a száján, amit rögtön meg is bánt. - Nem úgy érettem!
- Hát, köszi - mosolyogtam rá, s kikerülve őt felmentem a vendégszobába. 

2017. március 5., vasárnap

5. fejezet

Sziasztok! 
Tudom, tudom ma vasárnap van, de itt van a szerdai lemaradásom. Nem akartalak titeket rész nélkül hagyni. Ígérem, már csak egy pici idő kell, és ténylegesen átfogok állni erre a rendszeres szerdai posztolásra.
Majd olvashatjátok a részben, hogy már megtörténik az elő fontos előrelépés, úgyhogy ténylegesen útjára indítjuk a főszálat! :) 

Jó olvasást, Viki!




Ez a beszólása azért kicsit szíven ütött. Mi az, hogy engem nem zavarnának a plusz kilók? Igaz, hogy nem vagyok egy csontkollekció és kocka hasam sincs, ugyanakkor egyáltalán nincsenek rajtam úszógumik! Tulajdonképpen teljesen elégedett vagyok az alakommal, akinek pedig nem tetszik, tehet egy szívességet.


Ingerülten csaptam be a szoba ajtaját, s mindentől elment a kedvem. Pár perccel később kopogtak az ajtón, mivel nem válaszoltam, ezért benyitott a látogatóm. Automatikusan hátat fordítottam, így csak az érintéséből ismertem fel a testvéremet.
- Úgy szeretlek! - furakodtam be két karja közé, mikor leült mellém az ágyra. - Tényleg jobban kellene vigyáznom az alakomra?
- Én is téged! - puszilt bele a hajamba. - Egyáltalán nincs rajtad felesleg - kaptam tőle még egy puszit. - Mit fogsz most csinálni?
- Lehet, elkezdek edzeni - sóhajtottam. - Elvégre nem árt egy kis mozgás.
- Én az állásra gondoltam - nevetett fel hangosan, mire én is felröhögtem.
- Szerintem hazamegyek, összepakolom a holmimat, amit majd idehozok, utána pedig valahogy át kell juttatnunk Dortmundba - vázoltam neki a tervet.
- Ez oké, de előbb lakást kellene keresnünk, nem? - tette fel a kérdést. Helyeslően bólintottam, és elővettem a gépemet.
- Nem mész le? - érdeklődtem, mikor odébb lökött az ágyon, hogy ő is elférjen.
- Nem, Lisa el lesz velük. Én a kis húgocskámmal akarok lenni - elvékonyította a hangját, majd kikapta a kezemből a bordó gépet.
Már félórája keresgéltünk az interneten szállás után, ugyanakkor semmi elfogadhatót nem találtunk. Vagy túl drága volt, vagy a város másik végében volt, ahonnét egy évezred lenne, mire beérek dolgozni. Tehát még mindig azzal a tudattal dőltem le aludni, hogy ugyan már munkám van, azonban még lakásom nincs.

Reggel komótosan másztam le Lisaékhoz, de mikor a sógornőm közölte velem, hogy van egy oltári híre, azonnal izgatott lettem.
- Tegnap felhívtam a nagybácsikámat, és találtunk neked egy kis lakást! - ujjongott a rózsaszín sportruhában lévő lány.
- Ez nagyszerű! - derültem fel. - Mikor megyünk megnézni?
- Most! Van tizenöt perced elkészülni - nézett rá az órájára.
Tornádóhoz hasonló sebességgel zuhanyoztam le, mostam fogat, öltöztem fel, és tettem fel egy leheletnyi szempillaspirált. Előkaptam a táskámat, majd minden fontosabb dolgot beledobáltam. Fogalmam sem volt, hogy lakásnézőbe milyen ruhába szokás megjelenni, ezért egy egyszerű farmer, krémszínű ing mellé - cipőhiány miatt - a fekete balerina lábbelimet vettem fel.
- Induljunk! - parancsolt rám Lis, majd még egy gyors csókkal elköszönt a férjétől.
A telefonom kijelzőjének köszönhetően megtudtam, hogy még csak pár perccel múlt nyolc óra, s a nap már hétágra sütött, ami a fekete kocsi ablakán keresztül elvakított, így a táskámban lévő napszemüveg már szinte könyörgött, hogy vegyem elő. Kinyitottam az ölemben lévő táskát, miközben a szemcsimet kerestem, rátaláltam egy müzli szeletre, valamint még a záróvizsgáimhoz szükséges kis cetliket is megtaláltam, amikre az időpontok voltak felírva. Kivettem a keresett kiegészítőt, majd a gyomrom korgásával egy időben Lisa lekanyarodott a város végén lévő gyorsétterem felé. Feleslegesen mentünk volna be mind a ketten, így én a sógornőmre hagytam a választást.
- Jó étvágyat. - mondta alig öt perc múlva, majd beindította a kocsit. Elkezdtem falatozni a salátámat, miközben jókat beszélgettünk. Megtudtam, hogy két hét múlva versenye lesz, amire persze nagyon készül. Kicsit még megvitattuk a versenyes dolgokat, jobban mondva ő beszélt, én pedig tömtem a hasam, utána pedig bekapcsoltam a rádiót, amiből a Prayer in C szólt. Azonnal feljebb tekertem a hangerőt, s mit sem törődve a kegyetlen rossz hangommal, rázendítettem a dalra. Lis csak mosolyogva lőtt felém egy pillantást, inkább a vezetésre koncentrált, míg én folyamatosan a zene ritmusára mozgattam a lábam. Az a tipikus nyári hangulat kerített hatalmába: süt a nap, meleg van, hallgatod a kedvenc nyári slágered, és közben élvezed a szellőt, ami beárad a letekert ablakon keresztül. Egyszerűen imádtam. Idő közben elővettem a telefonomat, unaloműzés ként végigböngésztem a közösségi oldalakat.
- Mindjárt ott vagyunk - mutatott Lisa a Dortmundot jelző táblára. Fogalmam sincs, hogy milyen nevezetű utcákon mentünk keresztül, fordultunk le, de a lényeg, Lis tudta merre kell menni. Hatalmas és szép épületek mellett haladtunk el, feltűnt, hogy itt is rengetek park van, csakúgy, mint Münchenben. Az egyik parkolóba a sógornőm felhívta Carl bácsit a pontos címért. Mikor megkapta, elindultunk, majd jó néhány utcával arrébb ismét megálltunk egy igazán szép lakótömb előtt. Már kívülről ütött róla, hogy nem egy lepukkant szoba fog minket bent várni. A hét emeletes tömb előtt tujafák sora alkotta a bejárat felé vezető utat.
- Lisa! - jött felénk egy ötvenes éveiben járó magas férfi. Mielőtt bementünk volna körülnézni, bedobtam a telómat a táskába.

A harmadik emeleti ajtón belépve egy kis előtér fogadott, majd az ajtóval szembe volt a tágas ebédlő. Elsőként a hatalmas fehér kanapé látványa sokkolt. Igaz, nagyon kényelmesnek tűnt, viszont a fehér színnel volt némi bajom. Na, nem mintha nem szeretném ezt a színt, ugyanakkor bútorkon egy kicsit sem tartom praktikusnak, mivel könnyen koszolódik, és már a legkisebb folt is meglátszódik rajta. Viszont a fekete és szürke polcokkal együtt nagyon jól mutatott. Áttértünk a konyhába, ami nagyon megtetszett. A kis helyiség annyira otthonosan volt berendezve. A falak, valamint a konyhapultnál lévő csempe is fehér színű volt, csakúgy, mint a hűtő. A mellette lévő nagy ablakon keresztül beáradt a fény, s már a lelki szemem előtt láttam, hogy mennyire hangulatos lesz itt korán reggel szürcsölni a kávét. Főleg a különleges asztalnál ülve, ami félkört ábrázolt mogyoróbarna árnyalatban, hozzáillő két székkel. A fürdőszobától is teljesen el voltam képedve, nagyon szép volt. Természetesen itt is minden fehér színben pompázott, nagyon modern volt az összhatás, főleg a zuhanyzótól voltam elájulva. Az átlátszó üvegfala, és az alján lévő masszírozós kis tappancskák luxus érzetet sugároztak, mintha egy szállodában lettem volna.  Csakúgy, mint a hálószoba, bár kicsit sajnáltam, hogy nem volt valamilyen különleges színre festve.
- Na, hogy tetszik? - érdeklődtek.
- Nagyon tetszik, tökéletes! - néztem körbe mosolyogva. - Mikor költözhetek? - miután minden részletet átbeszéltünk, eldöntöttem, hogy holnapután beköltözök az új lakásomba. Természetesen Lisa bácsikájának semmi kifogása nem volt, sőt ő már a mai nap is átadta volna a kulcsokat.
Ahogy visszaindultunk Münchenbe, felhívtuk Thomast, és boldogan újságoltam el neki, hogy meg van a nagyszerű lakhely. Körülbelül félúton megálltunk egy fagyizónál, kicsit lehűteni magunkat illetve meg kellett ünnepelnünk az új lakásomat. Én a pisztácia - oreó, míg Lisa az eper - oreó kombinációt választotta. Bazi nagy mézes tölcsérbe kaptuk a finomságokat, amik nemcsak kinézetre voltak íncsiklandozóak, hanem ízre is. Nem hagyhattuk ki, hogy legalább egy fotót ne készítsünk róluk. Hálát adtunk az eladónak, amiért műanyag kanalat is adott hozzá, mivel anélkül képtelenség lett volna a nagy gombócokat elfogyasztani. Már csak a tölcsérem volt hátra, viszont Lisa még mindig a fagyival küzdött. Levakarhatatlan mosoly terült el az arcomon, mikor arra gondoltam, hogy bizony most már nincs visszaút.
Eléggé későn értünk haza, de a fáradságomon felülkerekedett az izgatottság. Amint beértünk, Thomas azonnal letámadott, én pedig vigyorogva mutattam meg neki a lakásról készített pár fotót. Miután minden képet részletesen átnézett, beleegyezés képpen bólintott.
- Szívem, te főztél nekünk vacsorát? - ült be Lisa a bátyám ölébe, és egy csókot nyomott az arcára.
- Igazából az volt az ebédem - nevette el magát, majd viszonozta Lis gesztusát. - Nemrég volt itt Lewa - fordult felém.
- Mit akart? - kérdeztem unottan.
- Téged keresett, mert meg akart veled beszélni valamit - magyarázta. - Szerintem jobb lesz, ha felhívod, elég ideges volt.
Megkerestem a telefonomat, és csodálkozva vettem észre, hogy öt nem fogadott hívásom van tőle. Rányomtam a visszahívás gombra, mert kíváncsi voltam, vajon mit akarhatott.
- Szia. - köszöntem halkan.
- Végre hajlandó voltál felvenni! - mondta ingerülten. - Egész nap próbállak elérni, te meg még arra sem vetted a fáradtságot, hogy egy üzenetben megírd, hogy kiruccantál Dortmundba!
- Most mi bajod van? - kérdeztem feszülten. - Lisával voltam albérletet nézni, és már megbocsáss, de nem azzal voltam elfoglalva, hogy a telefonomat bámuljam.
- De legalább egy sms-t írhattál volna.
- Nem fogok minden tettemről beszámolni neked! - emeltem fel a hangom, mire Thomasék is felém pillantottak.
- Csak aggódtam miattad - halkult el.
- Nem kértelek rá - feleltem bosszúsan. - Késő van, fáradt vagyok, majd holnap beszélünk. - folytattam és letettem a készüléket. Nem tudtam hová tenni Lewa számonkérését. Oké, lehet, hogy egy kis üzenetet kellett volna hagynom neki az első hívása után, azonban nem vagyunk együtt, nem vagyok köteles mindenről beszámolni neki. Törődjön ennyire inkább a leendő feleségével. 
Hiába voltam fáradt, a gondolataim csak a költözésen, az új lakásomon jártak. Átfordultam a másik felemre, s megpróbáltam elaludni, de mihelyst lehunytam a szemem a jövendőbeli otthonom valamelyik része jelent meg előttem. Képzeletben elkezdtem átrendezni a helységeket, átfestettem a falakat, kedvem szerint variáltam mindent. Igen, ez így elképzelésként nagyon egyszerűnek tűnt, de jól tudtam, hogy a valóságban egyelőre még semmihez sem fogok hozzányúlni. Vagyis terveim szerint csak beköltözök, és teljes erőbedobással a munkára fogok koncentrálni. Elég nagy feladat lesz megszoknom a dortmundi légkört, a lakásújítás megmarad későbbre. Lélekben kezdtem arra is felkészülni, hogy a beépített ember és a spion jelzőket majd automatikusan meg fogom kapni naponta.