2017. május 9., kedd

9. fejezet

Sziasztok!

Itt is lenne az új rész, amit szintén nagyon szerettem írni, szóval nem is húzom tovább az időt. 
Még annyit, hogy jövőhéten már pontos időben fog érkezni az új rész, úgyhogy remélem itt lesztek szerdán! ;) 
Illetve köszönöm a pipákat, kommenteket! *-* Bátran írjátok le a véleményeteket továbbra is. :)

Jó olvasást! Viki. 






- Mégis minek neked taxi? - húzta fel a szemöldökét.
- Mondjuk hazajutni? - kérdeztem vissza. Nem tudom mit gondolhatott, mégis minek kérnék tőle taxi számot?! Elővette a telefonját, s gyanús vigyor kíséretében diktálni kezdte a számot. Illedelmesen megköszöntem a segítséget, s már tárcsáztam. Amint egyet csörrent a fülemnél lévő készülék, megszólalt a kezében tartott telefonja. Első gondolatom az volt, hogy csaknem lehet annyira hülye, hogy a saját telefonszámát adta meg, azonban amikor meghallottam a fülemben a hangját, mégiscsak igazam lett.
- Csakhogy tudjam a számod a vacsora miatt - nevetett.



Nem tudtam erre mégis mit kellett volna reagálnom. Egy fanatikus rajongó biztosan ujjongva kerülte volna meg az áruházat, minimum háromszor, és közben a kedvenc focistájának a nevét kiabálva. Viszont én se egy fanatikus drukker, sőt még csak Reus-imádó sem vagyok, ezért hát küldtem felé egy halvány mosolyt, utána pedig próbáltam a lehető legnormálisabban megfordulni a telerakott bevásárlókocsival. Miközben a bolognai spagetti hozzávalóit szedtem össze, másra sem tudtam gondolni, csakhogy az előbb komolyan azzal a Marco Reussal beszéltem. Sőt mi több, vitatkoztam vele! Akarom mondani, képes voltam a drága idejét rabolni egy nyomorult csibe miatt. Ezt a szörnyűséget biztosan nem fogja egy könnyen elfelejteni. Mégis mit képzelek? Gondolom már holnap nem is fog rám emlékezni.
Minden erőmmel azon voltam, hogy másfelé tereljem a gondolataimat, ezért a drogériás részleghez érve, elkezdtem tanulmányozni a mosóporokat. Komolyan mondom, szinte mindegyik márkánál fel volt tüntetve az “akció” felirat. Ekkor eszembe jutott, amit az egyik tanárom mesélt nekünk, még régebben a gimiben. Elmondása szerint a nagyobb üzletláncok, áruházak szépen átverik az embereket. Amelyik termékük nem fogy - mert mindenki túl drágának találja -, egyszerűen csak odabiggyesztik az akciós feliratot, és már viszik is, mintha ingyen adnák. Pedig lehet, hogy ugyanannyiért kínálják, mint eredetileg vagy valamivel drágábban. Adott egy jó tippet, miszerint, ha nem szeretnél egy ilyen átvert áldozat lenni, egyszerűen csak vedd el, emeld fel az akciós táblát. Meg fogsz lepődni, mivel alatta lesz az eredeti ára. Ha szerencséd van, akkor tényleg kevesebbért ajánlják. Ezen példa szerint emeltem fel a táblát, és bizony szinte ugyanannyiba került eredetileg is, mint kedvezménnyel. Talán pár cent különbség volt a két ár között. Morogva beraktam az egyiket a kosaramba, hiszen a ruháim nem lesznek tiszták és vanília illatúak a tisztavíztől.
A kasszánál lévő hosszú sort is morogva álltam végig. Kezdett nagyon elegem lenni az csorgásból, és a körülöttem lévő sok emberből, akik unott képpel bámultak rám. Erre a pénztáros is rátett egy lapáttal, akiről csak úgy virított, hogy legszívesebben mindenkit egy másik univerzumba küldene.
- Na, jössz? - bökte meg a vállam Reus, miközben épp a parkolóból próbáltam élve kijutni. 
- Dehogy, nem szeretnék meghalni - vágtam rá azonnal. 
- Ha gyalog indulsz el ilyenkor, akkor is meghalhatsz - kontrázott elégedett mosollyal. Jó, mondjuk abban igaza volt, hogy amennyiben szürkületkor indulok el egy körülbelül órás sétára egy ismeretlen városban, bármi megtörténhet. - Gyere, az a fekete az én kocsim - mutatott egy sötét, nagyon menő audira. 
- Nem ülök be a kocsidba - makacsoltam meg magam. - Még jogsid sincs! - jutott hirtelen eszembe. Tisztán emlékszem, minden újságban, hírportálon, szinte mindenhol az ittasan, jogosítvány nélkül vezető dortmundi sztár virított, akit gyorshajtásért nem kis összeggel megbüntettek. 
- Már van jogsim! - húzta ki magát büszkén. 
- Akkor sem megyek veled! - jelentettem ki határozottan, s lecövekeltem a kocsija mellé. Egyáltalán hogy kerültem az autójáig?! 
- Kapsz cukorkát is - erre mindketten hangos nevetésben törtünk ki. Csakis azért döntöttem végül a kényelmes fekete szépség mellett, mert rájöttem, túl nehezek a kezemben lévő szatyrok. 
- Gumicukrot kérek - tudattam vele, miközben becsatoltam a biztonsági övet. Miután megadtam neki a címem, beindította a kocsit, majd nekiindultunk a szokásos ismerkedős köröknek. 
- Amúgy Marco Reus vagyok, ha még nem jöttél rá - kezdte illedelmesen, mire elmosolyodtam. Biztos vagyok benne, hogy tudta, tudom ki is ő. - Téged hogy hívnak? - nem válaszoltam neki rögtön, jól átgondoltam a válaszom. 
- Simona Müller - nyögtem ki végül. Jobbnak láttam, ha tisztalappal kezdjük, hiszen ő is az igazat mondta, így én sem láttam értelmét eltitkolni a kilétemet. 
- Ó, nem rokonod Thomas Müller? - fején találta a szöget. - Tudod, a Bayern München focistája, német válogatott... - magyarázta, mintha nem tudnám, kiről van szó. 
- De, ő a testvérem - szakítottam félbe. Hát igen, nem is vártam más reakciót: kikerekedtek a szemekkel bámult rám egy pillanatig, de döbbent tekintetét visszaszegezte az útra.
- Oh... - látszott rajta, hogy nem tudta mit is mondjon erre. - Öm... ez klassz - kínosan elnevette magát. 
- Ja - értettem vele egyet. Néha legszívesebben megszabadultam volna a Müller vezetéknévtől. Akárhová mentem, egy-két embertől biztosan megkaptam a "Hé, nem rokonod Thomas Müller?" kérdést. 
- És mit keresel itt, Dortmundban? - érdeklődött pár perccel később. 
- Kellett a változás - sóhajtottam. Nem mertem hozzávágni, hogy a csapatod új segédorvosa leszek. Na, akkor igazán szép első benyomást keltettem volna benne. Elég lesz, ha majd két hét múlva megtudja a teljes igazságot. 
- Nem szoktalak meccseken látni - megint felém pillantott, azonban most kicsit sem volt a döbbenet szinte kiülve az arcára, amiért hálás voltam neki.
- Pedig szinte az összes der Klassikeren ott voltam - vigyorogtam, mire egy halvány - az a eszeveszettül aranyos fajta - mosoly jelent meg rajta. 
- Gondolom nem nekünk drukkoltál - jegyezte meg vidáman. Nem kellett válaszolnom, úgy is tudta mit mondtam volna. 
Témát váltottam, így a kedvenc ételéről, filmjéről kezdtem őt faggatni. Megtudtam, hogy pizzából képes bármennyit megenni, imádja a vígjátékokat, kedvence a Másnaposok című film, imádja Justin Biebert, odáig van a Fifa videó játékért, van két testvére, valamint egy aranyos keresztfia, akit mindennél jobban imád. Természetesen ezeket a kérdéseket én is megkaptam, így kénytelen voltam elárulni magamról, hogy az ő Bieber-fan énjével ellentétben, én sokkal inkább a pop, rock zenét részesítem előnyben. Filmek terén a horroron kívül szinte minden jöhet, kedvenc kajámnak szintén a pizza mondható, imádom a gyümölcsöket, ha van egy kis szabadidőm, akkor szívesen olvasok, vagy csak kimegyek a szabadba futni, sétálni. Valamint egy egészen kicsit tudok focizni is, már ha a Neuernek lőtt néhány sikeres büntetőmet annak nevezhetjük. Annyira furcsa volt ilyen közvetlenül vele beszélgetni. Még akkor is, ha csak olyan alapinformációkat osztott meg velem, amit bizonyára minden Dortmund drukker tudott, mégis ezt a kis csevegést egész barátinak éreztem.
Az út, ami nekem két órás sétámba telt, autóval megvolt 21 perc alatt. 
- Köszi a fuvart - mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, megköszöntem az utat.
- Te kértél taxit - nevetett és szinte biztos voltam benne, hogy kacsintott is, azonban a napszemüvege még mindig rajta volt, ezért nem láthattam. Ó, egek, az a mosoly! - Egyébként hol dolgozol? Vagy még nincs munkád? - tényleges érdeklődést vettem ki a hangjából.
- Segédorvos vagyok - feleltem kurtán. 
- Hol? - kérdezett ismét. Eszem ágában sem volt elmondani, hogy elméletileg a Borussia Dortmundnál. 
- A közelben - vágtam rá azonnal. - Mennem kell, szia! 
- Pá! - szólt ki, mielőtt becsuktam volna a járgány ajtaját. 
Igazság szerint szívesen csevegtem volna még vele az audiban ülve, de túl veszélyes kérdést tett fel azzal, hogy a munkám után érdeklődött. Nem akartam ezzel is sokkolni őt, elég volt a bátyám híre neki. Amúgy is meg fogja tudni, akkor meg nem mindegy mikor fog egy kis besúgónak gondolni?  
Amint szembetaláltam magam a lifttel, komolyan elgondolkodtam, hogy most őt választom - azok a fránya szatyrok csak nehezek voltak -, ekkor kinyílt a földszinten lévő lakások közül a jobboldali, ahonnan egy tőlem pár évvel öregebb nő és egy kisfiú lépett ki. 
- Szervusz! - köszönt illedelmesen a szőke nő, majd a félénk kisfiútól is hallottam egy "Hy" félét. - Te vagy az új lakó? 
- Jó napot! Igen, én vagyok - mosolyogtam rájuk kedvesen, közben pedig megnyomtam a lifthívó gombot. 
- Clarisse - nyújtotta a kezét, amit el is fogadtam. 
- Simona - viszonoztam a gesztusát, majd a mögötte lévő fiúra pillantottam. 
- Ez a kis félénk béka pedig a fiam, Noel - megsimogatta a kisfia arcát, majd felkapta őt. Neki is köszöntem, s merészkedtem megsimítani a karját, mire az védekezően elbújt az anyukája mögött. Csak pár szót váltottunk, mert állítólag már így is késésben voltak egy családi vacsoráról.
Az ajtó előtt állva előkerestem a kulcsomat, s sikerült bejutnom a lakásba. A szatyrokat leraktam a konyhában lévő pultra, majd kinyitottam a nappali ablakait, hogy beáradjon egy kis friss levegő. Elkezdtem kirakodni, először az élelmiszereket rejtő táskával kezdtem. Nem tehettem róla, egész idő alatt vigyorogtam a történteken. Soha nem mertem volna gondolni, hogy egy bevásárlóközpont közepén fogok Marco Reussal találkozni, akivel majd egy csirkén fogok vitatkozni. Talán mégsem kellett volna vele leállnom civakodni, talán egyszerűen csak elnézést kérve odébb kellett volna állnom. Viszont akkor mindez nem történt volna meg, nem hozott volna haza, nem ismerkedtünk volna az autójában, s nem lenne meg a telefonszáma. Mindenesetre, az is lehet, hogy ez volt életem legmeghatározóbb és legjobb döntése!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése